Hétköznapi szemlélettel úgy vélekedhetnénk, hogy a nyelv a kommunikációban testesül meg. Csak a nyelv lényegének megértésében mélyebbre hatolva tűnik elő absztrakt, a használattól és így a kommunikációtól független természete: az, hogy a nyelv bármely mondatát alkotó szavak hierarchikus szerkezetbe rendeződnek és e szavak és további, hangalakot nem öltő elemek között szigorú szabályokkal leírható strukturális viszonyok állnak fenn (Chomsky 1981; 1995) úgy, hogy a szintaktikai szerkezetek végtelenségét a szabályok rekurzív alkalmazása biztosítja (Hauser et al. 2002). Amikor kommunikálunk, természetesen legtöbbször verbális eszközöket használunk, azaz beszélünk, így megjelenítve az elvont nyelvi struktúrát. Ugyanakkor fontos helyük van a nem verbális csatornáknak is, köztük a beszéd szupraszegmentális rétegét képviselő prozódiának, sőt a beszéden is túlmenő különféle gesztusoknak (kéz, tekintet, testtartás stb.).